A zene univerzális nyelv, amely képes hidakat építeni kultúrák és nemzetek között. Ebben a cikkben egy különleges zenei kapcsolatot fedezünk fel: a magyar és japán zenei hagyományok közös gyökerét, a pentatóniát.
Mi is az a pentatónia?
A pentatónia az emberiség ősi, egyetemes zenei kincse, a Föld népeinek közös zenei öröksége. Ez a zenei forma visszarepít minket egészen a természeti népekig és törzsi kultúrákig, amikor a közösségi zenélés teremtő ereje igazán élővé, átélhetővé tette a dallamokat.
Egyszerűen fogalmazva, a pentatónia egy ötfokú hangsor. Képzeljük el úgy, mintha a zongorán csak öt billentyűt használnánk egy dallam lejátszásához. Ez a hangsor különleges, mert a hangjai között nincsenek félhangok, ami lágy, harmonikus hangzást eredményez.
A pentatónia azért is népszerű, mert könnyen befogadható a fül számára. Nincsenek benne „súrlódó” hangok, amelyek disszonanciát okoznának. Ez teszi olyan kellemessé és nyugtatóvá a pentatón dallamokat.
Érdekes módon ezt a hangsort nem csak az emberek használják a zenében. Ha figyelmesen hallgatjuk a madarakat, sokszor az ő énekükben is felfedezhetjük a pentatónia jellegzetes hangzását. Talán épp ez a természetes hangzás az oka annak, hogy a pentatónia az egész világon elterjedt és ma is kedvelt zenei forma.
A pentatónia jelentősége a magyar zenében
A XX. század elején két kiemelkedő magyar zeneszerző, Bartók Béla és Kodály Zoltán felismerte a pentatónia jelentőségét a magyar paraszti kultúrában. Zeneszerzői és -pedagógiai munkásságuk középpontjába helyezték a magyar népzenét és ezzel együtt a pentatóniát. Ennek eredményeként született meg a Kodály-módszer, egy forradalmi zeneoktatási elmélet és gyakorlat.
Japán és a pentatónia
Érdekes módon a pentatónia a keleti népek ősi zenéjében még általánosabban tetten érhető, mint Magyarországon. A japán tradicionális zenében is jelen van ez az ötfokú hangsor, különösen a gagakuban (szó szerint „elegáns zene”), a klasszikus japán zene egy olyan típusában, amelyet történelmileg a császári udvari zenében és táncokban használtak.
A magyar-japán zenei kapcsolat
Ha a legújabb kori magyar–japán kulturális kapcsolatokra gondolunk, akkor szinte mindenkinek a zene ugrik be. Nem véletlenül, hiszen a kulturális kapcsolatokban a zene meghatározó szerepet játszott és játszik ma is. A klasszikus zene előadók rendszeresen vendégszerepelnek Japánban, ahol sikeresen bevezették és alkalmazzák a Kodály-módszert.
Kodály neve akkor vált szélesebb körben ismertté a zene világában, amikor a második világháború után, az 1960-as évek második felében a Kodály-módszernek nevezett, általa kifejlesztett magyar zeneoktatás elmélete és gyakorlata bevezetésre került. A Magyarországon eltöltött kilencévnyi tanulás, valamint kutatás után hazatért Hani Kjóko 1968-ban megalapította a Tokiói Kodály Művészeti Intézetet, és ezzel együtt elkezdődött a Kodály-módszer Japánon belüli alkalmazásával kapcsolatos elméleti kutatás, valamint annak a gyakorlatba ültetése. A hangsúlyt arra helyezték, hogy a gyerekdalt, azaz a varabeutát a tantervbe építsék, és azt tanulmányozzák.
Közös vonások a magyar és japán zenében
Bár földrajzilag távol vagyunk egymástól, a magyar és a japán zenei hagyományok számos közös vonást mutatnak:
- Mind a japán tradicionális, mind pedig a magyar népzenei dallamvilágban jelen van az ötfokúság (pentatónia) mint ősi zenei réteg.
- A magyar népzene felhang nélküli pentaton hangsora, amely különösen a régies stílusú magyar népdalok között gyakori, a japán ötfokúságban is megfigyelhető.
- Mindkét kultúrában nagy hangsúlyt fektetnek a gyermekdalokra és azok oktatásban való felhasználására.
Ez a zenei híd a mai napig élő, amit jól példáz Sou Fujimoto japán sztárépítész munkássága is, aki a Magyar Zene Házát tervezte.
Összességében elmondhatjuk, hogy a pentatónia és a Kodály-módszer olyan zenei hidak, amelyek összekötik a magyar és japán kultúrát, bizonyítva, hogy a zene valóban univerzális nyelv, amely képes áthidalni a földrajzi és kulturális távolságokat.
